Csupán egy árnyék.
Egy árnyék, amely nem képes egyedül létezni. Nincsenek önálló gondolatai, tettei. Egyszerűen csak van és nem tudja senki sem, hogy mi a haszna. Ha egyszer csak eltűnne, nem vennénk észre a hiányát. Még agyalni is felesleges lenne holléte miatt.
Vajon tényleg csak ennyit érnék? A mai világban valóban csak és kizárólag olyan lehetek, amilyennek mások megítélnek? Meglehet. Erre nem tudom a választ. Te talán igen? Nem .. nem hiszem.
De egy valamit tudok. Azt, hogy mindig van remény. A remény kihúz a sötétségből és újra megtanít élni. Hinni a csodákban. Harcolni és álmodni. Bízni az élet szebb oldalában és megtanít .. szeretni.
Te vagy az én reményem. A napsütés, ami beragyogja a búskomor, sötét fellegeket, melyek néha napján eluralkodnak fejem felett. Aki képes volt a szívemig hatolni akár egy édes mosollyal. Aki nélkül úgy érzem, nem éltem volna túl azt a sok sérelmet, megaláztatást és lealacsonyítást, amit nap mint nap megkaptam és kapok a mai napig. Igen. Ma is bántanak. Mi miatt? Az lényegtelen. Az ember olyan, mint a parazita. A csontodig lerág rólad minden bőrt, izmot és nem tudja hol a határ, hol kell leállni. Rád akaszkodik és amíg nem teszel valamit magaddal, ami számodra már fizikailag is fáj, addig nem hagy békében.
Emlékszem.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor végleg kihúztál a gödörből. Segítő kezet nyújtottál, miközben azt sem tudtad ki vagyok, honnan jöttem s miért kerültem mélypontra. Semmit sem tudtál és így nem is vártam el, hogy oda gyere ahhoz a padhoz, amin gubbasztottam és mellém kucorodva kezdd el a hátamat simogatni. S mikor rád emelem könnyekkel megtelt szemeimet, te csak rám mosolyogj és feltedd ezt az egy kérdést, amire eddigi életem során senki sem méltatott.
- Mi a baj? - hangodból éreztem a felém áradó kedvességet, de közben egy leheletnyi aggodalmat is éreztem benne, amit nem tudtam hova tenni.
Nem tudtam hova tenni. Ugyan hova is tudtam volna? Hisz soha senki nem aggódott még értem.
Elgondolkodtam. Válaszoljak? Ne válaszoljak?
Válaszolnom kell. Nem akarom, hogy elmenj .. hogy itt hagyj egyedül. Nem, azt nem hagyhatom.
- Mi a baj? - ismételtem meg kérdésed, mire nagyokat pislogtál rám. Épp kifejtettem volna véleményem a baj fogalmával kapcsolatban, mikor leguggoltál elém és selymes, puha tenyereid közé fogtad megviselt arcom. Pontosan emlékszem arra, milyen érzés kerített hatalmába, mikor hozzám értél. Gyengédség. Mintha selyem simogatta volna lágyan kiszáradt, sebes arcbőröm.
- Milyen édes hangod van - cirógattad folyamatosan hüvelykujjaddal arcom.
A hangod. Mint a legszebb madárcsicsergés. Mint a nyári szellő. Ha hangszerhez kéne hasonlítanom, azt mondanám .. hárfa. A hárfa hangja szinte eltörpül bársonyos hangod mellett.
- Miért szomorkodsz? - az a szomorú tekintet nem illik a Te gyönyörű arcodhoz.
- Miért kéne örülnöm? - hangom eltörpült az alapzajok mellett, amelyek a nap ezen szakában jellemzőek voltak Szöulra.
- Sok apró örömre lelhetsz ebben a szörnyű, mocskos világban. Mondjuk ilyenek a barátok. Biztos neked is vannak.
Válaszként csak megráztam fejem. Értetlenül néztél rám. Kezeidet leeresztetted arcomról s combomon állapodtak meg. Összerezzentem, hisz annyira közvetlen voltál és aranyos. Óvatosan értél hozzám, ami számomra egyáltalán nem volt megszokott.
- Család? - ismét fejrázás.
- Otthon? - ha a koszos albérletet, amit egy vén, részegessel osztok meg, annak lehet nevezni ..
- Mondjuk úgy, hogy van hely, ahol aludhatok - keserű mosoly szökött arcomra, majd mikor sápadt arcodat megláttam, inkább az aszfalt tanulmányozásába kezdtem.
Épp az egyik aprócska hangya borult fel egy nagyobb morzsadarab cipelése közben, mire társai megálltak, hátra araszoltak hozzá és felsegítették. Még a legkisebb élőlény sorsa is fontos másoknak. Csak én vagyok ennyire ellenszenves mindenkinek? Vagyis .. majdnem mindenkinek?
- Gyere velem - édes hangodra felkaptam fejem s úgy néztem rád, mintha megetted volna előlem a kedvenc csokimat.
- Gyere - felálltál, majd engem is felhúztál a padról, ami már sokadjára nyújtott vigaszt számomra.
Nem kérdeztem, hogy hova viszel. Nem is akartam tudni. Úgy éreztem, míg magam mellett tudhatlak nem lesz semmi baj. Ez talán a .. bizalom? De mégis hogy bízhatok meg benned? Hisz mindig mindenki átgázolt rajtam és megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem adom meg azt az örömöt senkinek, hogy a bizalmamat kihasználva taposson rajtam keresztül. Mégis .. valahogy úgy érzem, hogy Te kivétel vagy, hogy Te más vagy .. különleges. Ha nem is kinézetre, de a tiszta lelkednek köszönhetően az vagy. Nekem legalábbis mindenképp.
Mire odaértünk, ahova vinni akartál, elneveztelek magamban.
Angel.
Vagyis angyal. Bármi is legyen a neved, nekem az maradsz. Az őrangyalom, aki az utolsó pillanatban érkezett hozzám, hogy segítsen. Hogy megmentsen.
Egy jó állapotú tömbházhoz értünk a külvárosnál. Sokszor jártam már erre, vagyis inkább az utána következő erdőt kedveltem igazán. Sötét, titokzatos, rémisztő. Mint a lelkem.
Kezemet nem engedted el, csak mikor a lifthez értünk, de akkor is csak annyi időre, míg kinyílt előttünk az ajtó s be nem szálltunk. Nem figyeltem, hogy melyik gombot nyomtad meg, mert teljesen lefoglalt az, hogy tökéletes alakodat bámultam. Szemtelen tett volt, de mit tehettem volna, ha kisírt szemeimnek olyan lehengerlő látványt nyújtottál? Hirtelen kaptad el pillantásomat s mikor szégyenlősen pillantottál félre, elmosolyodtam. Mosolyogtam. Gyengén, de akkor is. Elérted, hogy 4 év alatt mosolyogjak. Egy csoda vagy.
A lift csilingelése jelezte azt, hogy végleg megérkeztünk .. hozzád.
Elvittél a lakásodra.
Ételt adtál nekem.
Meleg fürdővizet engedtél nekem.
Szintén meleg teát adtál nekem.
Tiszta ruhákkal leptél meg, miután beengedtél a gyönyörű vendégszobádba.
Este betakargattál s puszit nyomtál homlokomra. Mielőtt becsuktam volna felduzzadt szemeimet a Te mosolyod láttam. Mikor másnap felkeltem a Te mosolyod köszönt vissza nekem, ami meghatározta aznapi kedvem. Boldog voltam, tele pozitív gondolatokkal, miközben elfogyasztottam a finom reggelimet, melyet Te készítettél nekem. Nem beszéltünk egymáshoz, mégis megértettél. Semmit sem tudtál, nem faggattál, nem kértél semmit sem azokért a dolgokért cserébe, amiket immáron 10 napja tettél értem. Ez engem szörnyen zavart. Én nem vagyok olyan, aki hagyja, hogy mások eltartsák. Nem.
Épp dolgozni voltál, így én úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni és kigondolom, mit is adhatnék neked. Mikor elsétáltam egy - két kirakat előtt és megláttam tükörképem, elöntött a melegség. Nem az az ember nézett vissza rám, aki egykoron, pontosabban másfél hete, voltam. Rendezett frizura, kisimult arcbőr, enyhe félmosoly és normális ruhák. Egy új én, amelyet Te adtál nekem. Kicseréltél kívül és belül is.
Annál a parknál sétáltam el, ahol találkoztunk, mikor megláttam egy virágárus nénit. Pénz híján egy csokor vörös rózsán kívül mást nem tudtam neked akkor venni, pedig a csillagok is kevesek lettek volna neked.
- Azt hittem elmentél, megijedtem. Merre csavarogtál? - toltál el magadtól és suttogtad szavaidat, miközben karomat simogattad, természetesen azzal a jellegzetes mosollyal arcodon. Imádtam.
- Hoztam neked valamit - beharaptam alsó ajkamat s felemeltem ajándékomat. Féltem a reakciódra, hisz ez csak egy apró semmiség.
Szemeid megteltek könnyekkel s amennyire csak tudtál, szorosan megöleltél.
- Istenem, köszönöm. Nagyon szép. Gyorsan vízbe teszem - törölted meg szemed, majd gyorsan puszit nyomtál arcomra s elszaladtál.
Kezemmel a puszi helyét simogattam és próbáltam elnyomni azt a bizsergető érzést, ami akkor hatalmába kerített.
- Tényleg nagyon szépen köszönöm - jöttél vissza s megint ölelésbe húztál.
- Én köszönöm. Hisz annyit tettél értem. Kiemeltél a sötétségből és a kétségbeesésből. Egy szó nélkül felkaroltál és ezek után még te vagy nekem hálás? - néztem rád értetlenül.
- Hálás vagyok, mert megbíztál bennem. Feltétel nélkül. Elfogadtad a segítségem, ami nagyon ritka a mai világban. Jobb emberré tettél és én ezt sose fogom tudni neked meghálálni - mosolyogtál rám. - Egyébként a nevem _________. - mutatkoztál be, miközben már 10 napja éltünk együtt.
- Angel.
- Hogy?
- Nekem Angel vagy. Az én angel -öm - megfogtam jobb kezedet, mire elpirultál.
- Te pedig az enyém - szorítottál rá kezemre.
- Ezt hogy érted?
- Engem nehezen fogadtak el a származásom miatt, és amint látom te sem vagy koreai. Ugyan ázsiai vagy, de merőben eltérőek a vonásaid a koreaiakétól. Szóval engem sokáig csúfoltak, kiutáltak. Nincs senkim. De mióta ismerlek és gondoskodhatom rólad, úgy érzem újjá születtem. Köszönöm neked .. - itt megakadtál, hisz nem tudtad a nevem.
- Luhan - segítettelek ki.
- Luhan .. az én angyalfiúm - nevettél fel édesen, mire nem bírtam megállni, megöleltelek.
Karjaidat lassan vezetted fel hátamon, míg én nyakadba temettem arcom. Belemarkoltál pólómba s mélyet szippantottál illatomból. Tisztán éreztem, hisz mellkasomba nyomtad arcod. Ismét mosolyogtam.
- _________ - toltalak el magamtól.
- De furcsa a nevemet a szádból hallani - kuncogtál.
Erre olyat tettem, amit sose hittem volna, hogy megfogok. Megcsókoltalak. S ami még meglepőbb volt számomra az az, hogy visszacsókoltál. Lehunytad pilláidat s átkaroltad nyakam. Szorosan magamhoz húztalak, miközben oldaladat simítottam végig. Megremegtél karjaimban és ez boldogsággal töltött el. Már csak az a tudat, hogy karjaimban tarthattalak.
- De furcsa csókban összeforrni veled - lihegted édesen arcomba, miután homlokodnak döntöttem enyémet.
- Szeretlek, ______. Amióta csak megláttalak azóta. Elindítottál bennem valamit. Érzed ezt? - tettem kezedet szívemhez. Édesen bólintottál egyet, hogy érzed. - Érted dobog. Te vagy az első, aki megdobogtatta.
Sírva tapadtál ajkaimra, majd csókcsatánk után ölelésembe olvadtál.
- Én is szeretlek téged, Luhan.
Attól a naptól fogva új értelmet nyert az életem. Összeszedtem magam és szerelmedből táplálkozva, már 2 éve egy banda tagja vagyok. Végleg összeköltöztünk és most még többet dolgozom, hogy büszkén mondhasd el alig 3 hónap múlva, hogy
" Igen, Ő a gyermekem apja. "
Alig várom azt a pillanatot s azt, hogy kezemben tarthassam első közös csöppségünket, a kislányomat ...
Angelt -t.
